A fal zenéje nagy sikert aratott Nápolyban

Réz Lóránt orgonaművész, zenetanár egy olyan zeneművet alkotott, mely a nápolyi Gesu Nuovo templom falát borító gúlák zenei leképezése. A szöveget Dante Isteni színjátéka „adta” a zenéhez, és Kóródi Anikó énekelte a nápolyi, hatalmas katedrálisban rendezett ősbemutatón.

A két jászsági művésszel a magyarországi ősbemutató szervezésekor találkoztunk. Nápolyi élményeiket idézve Réz Lóránt elmondta, a kétmilliós városban jelentős eseménynek számított a Gesu Nuovo templom „falának megzenésítése”, s a koncert. Az október 8-i bemutatón az ezer főt befogadni képes templom zsúfolásig tele volt. Megtisztelte az eseményt Nápoly alpolgármestere és a kulturális-turisztikai ügyekért felelős vezető, akik köszöntőt is mondtak a bemutató előtt. A koncert bevezetőjét az egész történet elindítója Vincenzo De Pasquale művészettörténész tartotta, s elmondta, milyen út vezetett addig, hogy megszületett Réz Lóránt mintegy egyórás zeneműve. A jezsuita templom igazgatója Vittorió Liberti is köszöntőt mondott, majd Réz Lóránt olaszul beszélt a különleges feladatról, mely számára is egyfajta zenetörténeti utazás volt.

Kóródi Anikó közbevetette, hogy a három művész – segítette őket Kovács Levente orgonaművész is a koncert során – megjelenése is nagy feltűnést keltett. Ugyanis mindhárman díszmagyarba öltözve léptek a közönség elé. Nápoly és Magyarország történelmi kapcsolatai ismertek és a metropoliszban számon is tartják azokat. 

A nápolyi Gesú Nuovo templom homlokzata

A koncert bevezetésében igyekeztek az időben közel kerülni a jezsuita templom készítésének korához. Ezért előbb rokokó darabokat játszott Réz Loránt, majd nápolyi szerzők művei csendültek fel, a reneszánsz korszakból Trabaci művei kerültek sorra. Réz Lóránt dallamai ezt követően következtek. Az egyes tételek a kozmikus világba vezettek, az égitesteket idézték, s közben a fal dallama egyre jobban „kirajzolódott”. A dallamok közben a megfelelő helyeken Kóródi Anikó latinul énekelte a dalokat. Egy dalt magyarul is elhangzott.

Egybehangzóan állította a két művész beszélgetésünk alkalmával, hogy a nápolyiakat megérintette a zenemű. A Gesu Nuovo templom főpapja könnyes szemmel gratulált nekik. Nem gondolták, hogy ilyen szép dallamokat rejtenek a fal gúlái, melyek titkát Réz Lóránt megfejtette, s lekottázta. A szakrális zene összefügg az épület korával, a XII-XIII. század szellemiségével, gondolkodásmódjával. Ez is adja a nagyszerűségét.

A nápolyiak vendégszeretetét is élvezte a három magyar muzsikus az ott töltött hat nap során. Érezték, hogy a művészetek iránti érdeklődést és tiszteletet. Óriási volt a média érdeklődése is, nagy cikk jelent meg az eseményről, TV felvételre is sor került a RAI 3-as csatorna részéről.  Az esemény kétségtelenül unikum volt a nápolyiak számára. Réz Lóránt és Kóródi Anikó azt is megemlítette, nagy adomány a gondviselés részéről az, hogy egy magyar ember kapta meg a lehetőséget a Gesú Nuovo templom titkának megfejtésére.

Az alkotó és a közreműködő számára egyaránt fontos, hogy a történet ezzel ne érjen véget, a zenemű további sorsát, bemutatását is szem előtt kell tartaniuk. A zenemű kottája már kiadás alatt áll itthon, készült CD is, melynek kiadására viszont Olaszországban fog sor kerülni.

Réz Lóránt és Kóródi Anikó operaénekes most a magyarországi ősbemutatóra készül, mely november 26-án 16 órakor a jászberényi ferences templomban lesz. 

Kiss Erika

Görög írásjelekből gregorián dallam

Titokfejtés és misztikus kötelékek

Különleges történet részese lett a jászapáti származású Réz Lóránt orgonaművész, zenetanár. Pályafutása során nem egyszer igyekezett már zenetörténeti érdekességeket felkutatni, feldolgozni, de most olyan dolog részesévé vált, ami világraszóló dolog.

Olasz nyelvtudása révén megismerkedett egy nápolyi művészettörténésszel 2009-ben. A kialakult jó kapcsolatuk során Vincenzo de Pasquale kutatótársává választotta Réz Lórántot  (fotónkon) egy több mint ötszáz éves rejtély megoldásában. Ez a munka 2010. szeptember 19-én, Nápoly védőszentjének, San Gennaronak napján kezdődött. A misztikus eseményeknek pedig jelentőségük van e történetben, mert Nápolyhoz kapcsolódnak.

A nápolyi Gesu Nuovo templom 1470-ben épült. A salernói herceg, San Severino építette palotának. A jezsuiták 1557-ben megvásárolták és templommá alakították át. Azonban különleges homlokzatát megtartották, mert azt gyémántmetszésű bazalt piramisok díszítették és ez az egyedülálló díszítés ma is megcsodálható a falon. Az épületet néhány éve letisztították, így vált láthatóvá, hogy a gúlák nagy százalékban tartalmaznak egy vésett írásjelet. Ezek megfejtéséhez kérte meg az olasz tudós magyar ismerősét, Réz Lórántot.

Az hamar ismertté vált, hogy a jelek görög, illetve arámi írásjelek. Azonban nem rendezhetők ma ismert értelmes szavakká, legalábbis ezt nem tudták megállapítani. Réz Lóránt elmondta, hogy a görög ABC betűi zenei hangmagasságokat jelölnek, ez ismert dolog. A hangok pedig zenévé rendezhetők, rendeződnek, csak ez esetben meg kellett találni a rendezőelvet. Réz Lóránt a kezdetekben arra jött rá, hogy hatféle hangmagasságot lehet „kiolvasni” a jelekből. A gregorián dallamok is hat hangra épülnek. A látott, leolvasott jeleket, ha a sakk futólépései szerint olvassák össze, akkor szép dallam írható le. Ez már nagy eredmény volt. A folytatásban a gúlasorokat háromsoronként felosztotta, majd visszafelé is leolvasta a jeleket, majd háromszögben spirálisan is. 

Tavaly szeptember 19-én, a Gesu Nuovo templom védőszentjének ünnepnapján különös megérzése volt Réz Lórántnak. S erre is oda kellett figyelnie, hiszen az egész munka rendkívül misztikus elemekkel volt eddig is tele. Tehát intuíciója az volt, hogy a falnak valami köze van a 23. „Jó Pásztor” zsoltárhoz, mivel a 6. sortól kezdte az olvasást ezért a zsoltár hatodik versét az addig kialakult dallam alá tette. Meglepetés volt, hogy a dallam és a szöveg tökéletesen illett egymáshoz. Ez azonban azt is bizonyította, hogy a megoldó kulcs, amit alkalmazott, helyes volt.

Ekkor egy mintegy 10 perces zenedarabot tudott volna csak bemutatni a közönségnek a zeneszerző, de olyan érzése volt, hogy ezzel nincs a munka befejezve. Tovább kutatott és rábukkant egy 1492-es forrásra (Gafori), mely az akkori geocentrikus világképet írta le, benne a 9 égitestet 9 múzsával és 9 szférával a Világegyetem felett pedig Thaliával a színjátszás múzsájával. Gafori az égitesteket hangköztávolságra helyezi el, így egy különleges 9 hangú hangsort kapott meg. Nos, ez újabb utat nyitott meg az izgalmas kutatómunka során. A nápolyi templom falán a gúlák ugyanis kilenc egységre lehet osztani. Ez szinte hihetetlen, de így van. A már kialakult, az írásjelekre alapozott dallamot tehát továbbformálta, így született meg a tíztételes, 45 perces darab. Az utolsó, a tízedik tételnek így Thalia Nápolyban lett a címe, hogy az összefüggéseket is jelezze.

Ha egyszer egy történet elindul, nincs megállás, a végére kell járni. Réz Lóránt is így gondolta, felütötte Dante Isteni színjátékát, hiszen az alvilágot az ókori görögök a nápolyi barlangrendszerben képzelték el, bizonyára nem véletlenül. Ráadásul Liszt Ferenc: Dante szimfóniája, annak orgonaváltozata egy nápolyi akkorddal indul. Liszt is ismerhette Gafori hangrendszerét, mert a Dante szimfónia témája is ezeket a hangokat tartalmazza. Ha ezen a gondolatmeneten megyünk tovább, hihetetlenül misztikus dolgokhoz is eljuthatunk.

Réz Lóránttal azonban ott folytattuk a beszélgetést, hogy a 45 perces zenemű szövege hogyan alakult ki. A 23. zsoltár az alapja, a Vénusz tételnél egy mise tétel a Sanctus is belekerült, de a Nap tétele is érdekes, mondta a zeneszerző. A darab tehát a kilenc égitest és Thalia foglalata, úgy, ahogy a Gesu Nuovo templom piramisokkal dísztett falán az megtalálható!

A zeneművet október 8-án, szombaton, a Magyarok Nagyasszonya ünnepén – ami szintén nem véletlen - mutatják be Nápolyban. Réz Lóránt Kóródi Anikó operaénekest - akivel több közös produkciót is létrehoztak már - kérte fel az előadásban való közreműködésre.

 Kiss Erika

A Gondűzőben minden gond elszállt

   Aki busszal érkezett egykoron Jászberénybe, a sorompó után a Vaspálya utcára kanyarodott vele a jármű. A kalauz, majd később a sofőr - még a nyolcvanas években is - gyakran kérdezte: Klenyó bácsinál van leszálló? A helybeliek tudták, a vasútállomással szemben, a restinél járnak. Klenyó bácsi vendéglője pedig műintézménynek számított még akkor is, amikor már nem ő vitte a boltot, sőt, amikor már nem is élt. Vendéglátósként azonban olyan hírnévre tett szert, olyan szakmai becsülete volt, hogy a közösség – apáról fiúra szálló - emlékezete megőrizte.

  Klenyánszky István (1887-1974) családja apai ágon Lengyelországból származott, az 1800-as évek közepén jöttek át a Kárpátokon, a délebbi területekre. A nagyapja és családja Nógrád megyében, Felsőpetényben élt, ő is ott született. Édesapja gazdálkodott egy kis birtokon, de felcserként fogakat is húzott. Édesanyja egy felvidéki család lánya volt. Minden gyermekük tanult valamilyen mesterséget. 

Klenyánszky István a hentes és vendéglős szakmát Vácott tanulta ki. Huszonhat  évesen Budapesten, az Üllői út 9. sz. alatt nyitott egy hentes és csemege üzletet. A hentesáru mellett kínált főtt kolbászt, friss tepertőt, felvágottakat, savanyúságot, pékárut is. Ezeket helyben el lehetett fogyasztani, ezért jártak oda a környékbeliek reggelizni, vacsorázni. A bolttulajdonos 1914 májusában megnősült. Egy jászberényi lányt vett el feleségül. Úgy ismerkedtek meg, hogy a jászberényi méntelepen, az irodán dolgozott az egyik fivére, Klenyánszky János. Hozzá jött látogatóba István, így találkozott össze a 18 éves, kedves Buczkó Ilonával.

A jól menő pesti hentesüzletnek a I. világháború vetett véget. Klenyánszky Istvánt az elsők közt behívták katonának, a hegyi tüzérekhez került már 1914 júliusában. Az üzletet fiatal felesége vitte tovább, aki egymaga nem tudta volna ezt vállalni, hiszen nem volt hozzá képesítése. A bajok azonban szaporodtak, mert a segédet is elvitték katonának, az áruk beszerzése is egyre nehezebb lett. A házaspár úgy döntött, eladják az üzletet.

Klenyánszky István szerencsésen végigszolgálta az I. világháborút. A házaspár első gyermeke 1917-ben született, majd e történetet elmesélő Ilona 1923-ban. A háború után már Jászberényben nyitott üzletet a családfő, először az Üstökös utcában egy hentesboltot, később, amikor ez már jól ment, a Lehel Szálló alatti üzletek egyikét bérelte ki, ami előrelépést, előkelőbb vásárlóközönséget is jelentett. Naponta friss vágású sertés- és juh-húsokat, sonkát, kolbászt, disznósajtot, füstölt húsokat kínált a vevőknek.

A Klenyánszky házaspár

A család nagy gonddal nevelte gyermekeit, iskoláztatta őket. Ilona sajnos elkapta a gyermekparalízist, amit abban az időben csak nehezen tudtak gyógyítani. Az orvosok azt javasolták, mozogjon, ússzon sokat a kislány, meleg homokon járjon mezítláb, legyen sokat szabadban, jó levegőn. Klenyánszky István meg is tanította lányát hatévesen úszni. Olyan helyet keresett, ahol kellemes környezetben a Zagyvához közel a gyerekek sokat mozoghatnak. Így került arra sor, hogy a Zagyva mentén, a vasúti híd közelében a folyó egy nagy kanyarulatában rátalált egy jó kis tanyára, melyet nagy fák, bokrok vettek körül. Itt a gyerekek szaladgálhattak, fára mászhattak, kerékpározhattak, a folyóban úszni is lehetett. A 1,5 holdas tanyát, amihez egy nagy rét is tartozott, 1929-ben megvásárolta. A területen több mint 20 fa állt, jegenyenyár, vadkörte, szilva. Konyhakertet is kialakítottak a folyóhoz közeli részen, aminek öntözését egy bolgárkerékkel – amit egy lóval forgattak - a folyóból oldották meg.

A család, a barátok, ismerősök szívesen kilátogattak oda, de ismeretlenek is, akik a Zagyván csónakáztak és kikötöttek a „szigeten”. A Klenyánszky család szívesen látta őket, málnaszörppel, gyümölccsel kínálta a vendégeket. A látogatók közül valaki azt mondta, itt olyan jól érzi magát, itt minden gond elszáll. Volt, aki felvetette, egy nyári vendéglőt kellene ott nyitni, hiszen olyan kellemes a hely. Ezen elgondolkozott Klenyánszky István, és a feltételek megteremtése után, 1936. június 14-én megnyitotta nyári kisvendéglőjét. A neve már adott volt: Gondűző.

A Gondűző története

Az új szórakozóhely a jászberényi fiatalság, a zagyvai evezősök körében igen népszerű lett. A helyi újságban, a Jász Hírlapban is hirdette, de cikk is jelent meg róla, hogy milyen kellemes ott az időtöltés. Klenyánszky István arról is gondoskodott, hogy ne csak evezősök jussanak ki hozzá. A tanyához két földes út is vezetett a Zagyva mentén. Ezeket az utakat maga hozatta rendbe. Egy nagy vásári sátrat is felállítottak a fák között, ahol a gyerekeknek a lekaszált füvet szétterítették, akár aludhattak is ott, ebéd után. A Zagyvában fürödni is lehetett, hintát is csináltak a nagy fák ágaira, a lengőteke is lehetőséget adott a szórakozáshoz.

Vidám nap a gondűzőben

A kis tanyaépületet egy év után kibővítették, üveges verandát alakítottak ki, majd egy új épületet is létesítettek, kimondottan vendéglőnek. Az épülethez közel kerti asztalokat, padokat készítettek az ott lévő sok fa anyagából. Egy kis hidat is készítettek a Zagyvára, amivel a nemcsak kocsival, autóval vagy gyalog kilátogató vendégeket szolgálták, de azokat is, akik a külső vízimalomhoz, a Donátushoz igyekeztek, mert így nem kellett nagy kerülőt tenni a városon át a Felvégen lakóknak. A Gondűzőnek csónakkikötője is volt, hiszen a Zagyván a harmincas években hatalmas vízi élet folyt, a Margitszigetnél bérelni lehetett csónakokat. Még a ferences barátok is feleveztek olykor a folyón a Gondűzőhöz.

A vendégek pogácsát, sósperecet, szendvicset, sört kaphattak. Főleg hétvégeken, szombat-vasárnap volt nagy forgalom. Később már pincér szolgált fel, s bográcsban is főtt a finom gulyás. Hétköznap csak az járt ki, aki nagyon ráért. A városi elit szívesen töltötte ott idejét. Híres cigányprímás és bandája muzsikált a Gondűzőben, ami még vonzóbbá tette a szórakozást. Völgyi Rudolf prímás, Kóté Ágoston cimbalmos, Kóté Mihály másodhegedűs muzsikusok nevét őrizte meg az emlékezet.

 Megszületett a Gondűző indulója is, mely így szólt:

Madárdalos már a rét,

A rét csupa margarét,

Azt suttogja a szellő,

Megnyílott a Gondűző.

A sok bánat, a sok bú

Elmúlik majd a bortú?

Aki a jó bort szereti,

A Gondűzőbe jöjjön ki.

A vershez egyszerű, de kedves dallam is tartozott, melyet Király Győző református kántortanító szerzett, csak úgy jókedvében. A református iskola diákjai a kántortanító vezetésével gyakran kilátogatott a Gondűzőbe, s kellemes, emlékezetes órákat töltöttek ott.

A Gondűző érdekessége volt egy Kleopátra-szobor, mely az egyik jászberényi patika átalakításakor vált feleslegessé. Klenyánszky István megvette, a Gondűző kertjébe állította fel, közelébe padot helyezett, így ott állandó volt a forgalom.

Klenyánszky István köztiszteletnek örvendett, s nemcsak a Gondűző miatt, hanem azért is, mert tisztességes vállalkozó volt. Így 1938-ban a helyhatósági választások alkalmával megválasztották képviselőnek, azaz bekerült a városi közgyűlés tagjai közé.

A Gondűzőnek volt egy vendégkönyve, amit Klenyánszky Ilona megőrzött. Ebben olvasható többek között a következő bejegyzés: „Melegen ajánljuk üdülni szerető kedves ismerőseinknek a minden jóval ellátó Gondűző nyári szórakozóhelyet. 1936. július 20. „Gondot űzve szeretettel kötöttünk ki a Gondűzőben. Ifj. Kovásznay Istvánné”

Az emlékkönyvben a város előkelőségei – bankigazgató, kórházigazgató, tisztviselők és családtagjaik – mellett pesti, bécsi, Németországból, de még Amerikából érkezett vendégek bejegyzése is megtalálhatók. A tanítóképzős fiatalurak – egy nehéz vizsgaidőszak után - egész sora írta alá azt a rövid bejegyzést, miszerint „Nagy a feje, búsuljon a ló, egy oklevélért búsulni nem jó!”

Egy alkalommal Rácz Aladár, a híres cimbalomművész is kilátogatott a Gondűzőbe. Kiss Józsefné Klenyánszky Ilona visszaemlékezése szerint alacsony, kis fekete ember volt. Egy szép nyári hétköznapon csak ő és egy barátnője volt kint a Gondűzőben. Gyalog érkezett Rácz Aladár, jót sétált a folyó mentén. Szétnézett, s meglátta a cigányzenekar hangszereit. Megkérdezte, hogy a „csimbalmon” játszhat-e. Persze, volt a válasz, s ő leült, zenélt rajta. A két lány nem is tudta, hogy ki a látogatójuk, csak később, amikor elmesélték a történetet, derült ki, hogy Rácz Aladárral találkoztak, aki akkor már párizsi, svájci sikerei után éppen hazalátogatott családjához Jászberénybe.

A nyári szórakozó hely sikerét mutatja, hogy Klenyánszky István képeslapot is csináltatott, sőt idegenforgalmi irodával is kapcsolatba került. Külföldi vendégek így jutottak el hozzá több alkalommal. A Gondűző 1938 után egyedüli szabadtéri szórakozó hely lett Jászberényben, mivel a margitszigeti mulató megszűnt. Így 1939-ben már április 30-án kinyitott. A fogalom javítását segítette, hogy kiránduló társaskocsit is igénybe lehetett venni, mely a vendégeket szállította. Az Apponyi tér sarkán álló országzászlótól indult ez a járat, vasárnap délután 3, 5 és 7 órakor, visszafelé pedig 8 és 9 órakor lehetett felszállni rá. A Gondűző vonzereje éveken át nagy volt. 1941-ben egy hirdetés szerint lóbusz indult minden vasár- és ünnepnapon a Bundáskúttól délután 3 órától, óránként a Gondűzőhöz.

A világ azonban nagyot változott, ismét háború tört ki, a férfiak bevonultak, a kellemes nyári szórakozásra nem jutott idő, hiszen más kötötte le az embereket. Közben a Zagyva szabályozása is elkezdődött, mert a folyó a harmincas évek végén is, többször is jeges árral tört a városra, pusztítva ezzel értékeket egészen a nagytemplomig. A folyószabályozási munkák 1941-42-ben a Gondűzőre is hatottak. A tulajdonosnak közben más üzletei is voltak, így sok volt a feladat.

Ezért már 1941-ben eladásra hirdette Klenyó bácsi a Gondűzőt. A szöveg szerint „kétholdnyi termékeny, fás terület méhészeknek, kertészeknek, gyümölcstermelőknek, igen alkalmas. Folyóvíz, strand, csónakkikötő, modern épület, nagy jégverem, „Jászsági aranybánya”. Érdeklődni már ekkor a vasúti vendéglőben kellett, ami Klenyánszky István új vállalkozása volt. Azonban ekkor még hirdette a szolgáltatást is, „Mindenkinek illik a Gondűzőbe egyszer-kétszer kirándulni, ott csak jól érezheti magát.” A következő évben, 1942-ben is működött még, de csak akkor, ha a vendégek előre bejelentették érkezésüket. Telefonálni lehetett a vasúti vendéglőbe, és Klenyánszky István megoldotta, hogy a Zagyva partján szórakozhasson a vendég.

A következő évben a Gondűző hiányát sokan felemlegették Klenyánszky Istvánnak, aki 1943-ban azt nyilatkozta, hogy a Zagyva-szabályozás megindult munkái miatt meg kellet válni a nyári kirándulóhelytől. „Azonban minden erőmmel, igyekezetemmel ennek pótlásán fáradoztam. Igen tisztelt vendégeim nyári szórakoztatására vendéglőm udvarán (a vasútnál) kerthelyiséget rendeztem be. Pormentes, fás, kertes hely. Szökőkút vize hűsít a nagy nyári melegben. A Rákóczi út parkírozott sugárútján kellemes a séta, és kellemesebb utána egy-egy pohár sör, jó zamatú bor és a cigányzene. A sportpályán tartandó ünnepélyek és labdarúgó-mérkőzések alkalmával, előtte is, de különösen utána sem árthat meg egy kis frissítő. A szíves viszontlátásig: Klenyánszky István vendéglős.”

A Gondűző feladásának része volt az is, hogy a család leány gyermeke, Klenyánszky Ilona 1943-ban férjhez ment, apja kistafírozta, amihez a Gondűző ára is szükséges volt. Az új tulajdonos pedig nem szakmabeli volt, csak nyári laknak használta később, a vendéglátásnak így vége szakadt, amivel a város is szegényebb lett.

Kiss Józsefné, sz. Klenyánszky Ilona visszaemlékezése alapján is  írta:  Kiss Erika - 2011

A történelem ismétli önmagát

Így, kijelentő módban talán nem igaz ez, de ki tudja. Az az érzésem, hogy igen. Az életnek vannak olyan folyamatai, melyek önmagukba térnek vissza. Ezt éltem meg a napokban én is.

Újságíró pályám elején – a nyolcvanas években, még az átkosban - alig fordult elő, hogy egy-egy téma megírásához több fórumon is engedélyt kellett volna kérnem. Sőt, bemutatnom se kellett a cikket, a szerkesztő eldöntötte, mehet-e vagy sem a lapba. Egyetlen dologra emlékszem csupán, amikor én, kis helyi mitugrász írtam rövid cikket egy jászberényi eseményről. Az akkor még nagyhatalmú cégvezető viszont azt szerette volna, ha a megyei lap NAGY újságírója írja meg lényegében ugyanazt. Hát az övét tették a lapba, nem az én cikkemet.

Most arra gondoltam, hogy körbenézek a határban szakember kíséretében. Minden tavasszal, nyár elején szívesen megyek határszemlére, mert a mezőgazdasági termelésről sok információhoz jutok így. Jó riport születik sok képpel, ami évről évre tudósítja az olvasókat is az agrárium helyzetéről, még ha az csak egy jászberényi látképet mutat, akkor is.

Sajnos a helybeli falugazdász – régi kedves ismerősöm – már nem nyilatkozhat. A megyei kormányhivatalban kell engedélyt kérnem. Kérdéseimet írásban adjam be, s majd egy illetékes megválaszolja a szolnoki megyeháza nagy épületéből. Nekem Jászberénybe.

Rendben van, nem akarok rosszat a fiatalembernek. Inkább akkor a földhivataliak parlagfűs kommandójához csatlakozom, gondoltam. Mert csak úgy egymagam sose indulok bóklászni, szeretem, ha szakember mondja el a történések lényégét.

A jászsági földhivatali vezetőt pár hete kirúgták, de az új vezető emlékszik rám, tudja, hogy a városi hetilapnak dolgozom, s nem először indulnék határszemlére. Ám ő sem nyilatkozhat, csak a megyei kormányhivatal illetékese.

Hívom az ismert sajtós kollegát, jól ismerjük egymást. Az új rendszerben emailben le kell írnom mit is szeretnék. Majd visszajeleznek, hogy mit lehet tenni ügyemben. Ez a hivatali út. Persze be kell tartani, tudom én. Már szinte fel se háborodok, hiszen sok mindent megéltem ezen a pályán. Közben a búza beérik, talán már aratják is, s a parlagfű is burjánzik, engedély nélkül.

Csak a történelem, meg az ismétlődés érzése, az ne zavarna!

Magócs Mária története (1898-1986)

Asszonysorsok

Magócs Mária története (1898-1986)                               

Mindenki sorsát meghatározza családja, származása, neveltetésének körülményei. Magócs Mária sorsa is talán eleve meg volt írva már születése pillanatában. 1898-ban született, akkor, amikor már javában elindult az a másfél millió magyar Amerikába, mert hazájában nem tudott megélhetéshez jutni. Jászberényben is nagyon sok szegény ember élt. Az asszonyok – a sok gyermek mellett – piacoztak, libát tömtek, tejet, túrót hordtak házhoz, vagy éppen árvákat vettek ki s nevelték a sajátjukkal, hogy egy kis pénzhez jussanak.

Magócs Mária édesapja önálló csizmadiamester volt. Sok hasonló foglalkozású ember volt Jászberényben, a Jászságban, így munka nem sok akadt, nehéz körülmények között élt a kis család. Magócs Sándor fiatalon meghalt, ami a gyermeke sorsára jelentősen kihatott. Édesanyja a jeles Rendek szűcsmester leánya volt, s a népes család oltalma alatt nevelte fel egyetlen gyermekét, meglehetős szerény körülmények között.

A nagypapa hagyatéka

Rendek András szűcsmester volt Jászberényben az egyik utolsó, aki hímzett szűcsmunkát készített. Háza a Kossuth utca 26. szám alatt volt, közel a Zagyvához, hiszen a birkabőrök kikészítéséhez sok vízre volt szükség. A szépen hímzett – színes mintákkal díszített -  szűcsholmi kiment a divatból még a XIX. század elején, de a zölddel hímzettekből is alig akadt egy-egy megrendelés a XX. század elején. A jászsági szűcsmunkáknak pedig éppen a színes vagy a zöldfonállal kivarrt minták adták meg a különlegességét. Ettől voltak egyediek a kis ködmönök, amilyet Móra Ferenc is viselt gyermekként.  

Matrózblúzos diáklányként keresztanyjával az 1910-es évek végén

Magócs Mária az elemi után 1910-13 között a Zárdába, a „Páli Szent Vincéről nevezett irgalmas nénék vezetése alatt álló érseki polgári leányiskolába” járt. A bizonyítványai szerint kitűnő, jeles, jó osztályzatok tanúskodnak előmeneteléről. Főbb tantárgyakból, de rajzolásból, szépírásból jeles és kitűnő bejegyzés szerepel. Ami igen érdekes, hogy női kézimunka tantárgyból volt elégséges osztályzata is, illetve több évben ez alól felmentést kapott. Pedig később éppen a női kézimunka volt az, ami megélhetést adott számára.

Kézimunkázás széles palettája

Persze nemcsak Magócsék voltak nehéz helyzetben, sok más asszony, fiatal felnőtt leány is. Megélhetést kézimunkázással próbáltak találni. Magócs Mária rendszeresen tartott tanfolyamokat különböző kézimunkaformák elsajátítására, mert ezeket mind jól ismerte. Számos tanfolyamot végzett el ő is Budapesten, így volt megfelelő képzettsége, hogy továbbadhassa ezeket az ismereteket. Az 1920-as években kereskedelmi tanfolyamot is végzett, így szélesebb körű ismeretei is voltak egy vállalkozás megszervezéséhez, lebonyolításához.

A Jászsági Katolikus Tudósító 1929. márciusi számában ez áll: „Magócs Mária intelligens és ambiciózus jász leány a Népjóléti Minisztérium által fenntartott és a Magyar Vöröskereszt vezetése alatt álló Szociális Kísérleti Tanfolyam hallgatója kézimunkával, lakásdíszítéssel és apróbb iparművészeti tárgyak készítésével foglalkozik.”

A fiatal nő minden kézimunkát jól ismert

Magócs Mária már ekkor, tehát 1929-ben úgy gondolta, hogy van megmenthető kincs a jász asszonyok kezében, és ez a bundahímzés, ami „színes kivitelben hasonlatos a matyó hímzéshez”. Jász specialitásnak tartotta a színes hímzést szűcsmunkákon.  

Azt írta ekkor a Jászsági Katolikus Tudósítóban, hogy a nők pénzkeresethez juttatása nagyon fontos. A háziipari foglalkozást meg kellene honosítani Jászberényben is. Példaként említette, hogy az Alföld egyik városában neccelnek, a másikban kendőket horgolnak, másutt fehérneműt hímeznek az asszonyok, és majdnem mindenütt budapesti üzletek részére dolgoznak. Javasolta, hogy Jászberényben is legyen ilyen bedolgozás. Lehetne például csipkeverő telepet létesíteni, hiszen ügyes kezű asszonyok itt is élnek. Aztán a jász specialistást ki lehetne dolgozni, mint kiskunhalason a vertcsipke esetében is történt. Egy idő után a háziipari munka biztos megélhetést jelente a nők számára – vélte Magócs Mária. 

Magócs Mária háziipari vállalkozó

Jászberényben az 1920-30-as években valójában a Dancsa szűcs család volt az, mely sikerrel állta a versenyt a nehéz gazdasági helyzet ellenére is. A Szent Imre herceg úton jelentős szűcs műhelyt hoztak létre, ahol a bőrök kikészítése mellett azok bundává való összeállítása, és kihímzésük is történt. Számos hölgynek adtak így munkát. Nagy valószínűséggel Magócs Mária is dolgozott Dancsáéknak, készíthetett ő is színes jász hímzéses ködmönöket.

Beszélgetve Misi Évával, Magócs Mária keresztlányával kiderült, hogy a híres matyó hímzés is egyfajta szűcshímzés volt, azokat a mintákat varrták textíliákra. Azaz, a mezőkövesdiek így mentették át a motívumkincset, még az 1920-30-as években. Ügyesen felépített rendszert hoztak létre, s világhírűvé tették ezzel a városukat.  

Bunkerpapucs

Különösen a II. világháború éveiben volt elterjedt, hogy hulladékanyagok felhasználásával készítettek holmikat a fronton, fogságban lévő férjek itthon maradott családtagjai. Kesztyűt, sapkát, sálat, vastag alsóneműt. Magócs Mária bekapcsolódott az ilyen jellegű munkába, de gyékényből készített papucsok gyártásába is. Ezt bunkerpapucsnak hívták. Több éven át szinte nagyüzemben készültek ezek a „papucsok”, melyet a bakancsra, csizmára húztak fel a katonák, hogy a végtelen orosz hómezőkön valamelyest védje a lábukat. A bunkerpapucs gyártását Magócs Mária szervezte, irányította 1943-44-ben. Az elkészített termékeket a Kossuth utcai Rendek ház udvarán halmozták fel, onnan szállították el teherautók Debrecenbe, s onnan nyilván tovább. Az alapanyagot, a gyékényt is Magócs Mária osztotta ki, s a tanfolyamokat is ő tartotta az asszonyoknak.

A korabeli Jász Hírlap beszámolója szerint 1943-ban a nyersanyagra és munkadíjra 20 ezer pengő jött így Jászberénybe. A gyékénypapucs mellett szalmacipőről is szól a híradás. Az 1944-es évben Magócs Mária háziipari vállalkozó szervezésében 10 ezer papucsot kell elkészíteni a jászberényi asszonyoknak, lányoknak. Naponta a szorgalmas és ügyes nők 8-10 pengőt is kereshettek ezzel a munkával.

A Háziipari Vállalatról

A megélhetés 1945 után is tragikusan nagy gond volt, munkalehetőség nem volt, főleg a nők számára Jászberényben. Azonban 1952. júniusában hét fővel tanácsi vállalatként megalakult Jászberényben a Háziipari és Vegyeshulladék-feldolgozó Vállalat, mely textilhulladékok feldolgozásával foglalkozott, és nemcsak nőknek, de csökkent munkaképességűek számára is adott munkát. Ez nagyon jelentős lépés volt akkor, főleg a nők számára, hiszen otthon is végezhetők voltak a munkák.

A textil hulladékot Budapestről kapták nagy bálákban. A vállalat központja a főtéren, az egykori Szentháromság Patika (Huba, majd Révész patika néven ismert) épületében volt, amit manapság csak Pesti Csemegének említünk. A műszaki vezető ennél a vállalatnál Magócs Mária volt. A későbbi iratokban mérnökként is szerepelt, ami persze nem volt pontos, de a szakmai irányításhoz kétségtelenül értett.

A vállalat életéről egy 1956-ban készített feljegyzésből megtudható, hogy „elsősorban a nehéz fizikai munkára almatlan egyének és azon anyák számára alakult, akik kisgyermeküket nem hagyhatják magukra, így a részükre kiadott munkát odahaza végzik el abban az időpontban, amikor az nekik a legjobban megfelel.”  A Háziipari Vállalatnak volt kötő, szövő, kelmefestő részlege is. 1954-ben 76 fő volt a létszámuk. A főállású alkalmazottak a központban, a Lehel vezér tér 22. szám alatt végezték munkájukat, és voltak bedolgozók, akik megkapták a feladatot, a textil alapanyagot, és otthon elkészítették a darabokat, majd elszámoltak vele. A bedolgozók között számos, a Jászságba kitelepített család hölgytagja tudott így egy kis keresethez jutni a Rákosi-korszak legsötétebb éveiben.

A Háziipari Vállalatnak üzlete is volt a főtéren, az ún. Piffkó-féle házban, a 29. szám alatt.  Lehetett ott gyapjúfonálból szőtt sálakat kapni, ez nagyon csinos darab volt, keresték a vevők. Aztán kínáltak gyermekruhákat, köténykéket kislányoknak, sapkát, kesztyűt. Készítettek – varrták, hímezték - kis zászlókat a különböző élüzemeknek, brigádoknak a szocialista munkaverseny kellékeként, a boltban ezeket is árulták, vagy rendelésre ott adták ki a vevőnek. Kötött és szövött holmikat is árultak a boltban, mely az 1960-as évek közepéig megvolt.

Később, 1957-ben a vállalatot átnevezték Ruházati és Háziipari Vállalatnak, ami bővülést jelentett. Magócs Mária 1963-ban, 67 évesen nyugdíjba vonult.  A sorsa azonban meg volt pecsételve. A nyugdíjba csak 18 évet számítottak be, így nagyon kis összeget kapott.

Magócs Mária sorsa

A női kézimunka minden fortélyát ismerő nő sosem ment férjhez. A család szerint amikor eladó sorba került volt udvarlója.Azonban a férfit elvitték katonának, s amikor  1918-ban hazatérhetett volna, kitört az őszirózsás forradalom, egységüket megtartották. Utána 1919 tavaszán minden katonát egy tollvonással „áttettek” a Vöröshadseregbe. Amikor ennek is vége lett, a vöröskatonákat üldözték, így a férfi nem tért haza. Aztán következett Trianon, Mária Magyarország állampolgára lett, a férfi előbb Jugoszlávia lakosa volt, majd Bécsbe költözött.  Teltek az évek, a férfi megnősült, családot alapított. Csak idős korában kereste meg egykori jegyesét, szerelmét, de akkor már Mária nem akarta megküzdött, önálló életét feladni. Hát így maradt vénkisasszony. Azonban nem élt egyedül, hiszen a népes családban akadt bőven unokatestvér és azok gyermekei, akiket szerethetett, akikről gondoskodhatott.

Még szerencséje is volt, mert 1958-ban négyes találata lett a lottón. Ekkor eladták a Kossuth úti ősi Rendek házat, és egy szép, nagy házat – a Surák bőrgyáros család egyik ingatlanát – vásárolta meg Magócs Mária a Varga utcában, ahol a népes család együtt lakhatott.

Rendek András szűcsmesternek két lánya volt. Julianna (Magócs Sándorné) és Mária, aki Misi Ignáchoz ment férjhez. Nekik egy kisfiuk kicsi gyermekként meghalt. Lányaik Misi Margit (1919-2000) és Misi Éva (1921) nem mentek férjhez, de Misi Erzsébet (1910-1966) igen, ő hozzáment Suba Lajos városi tisztviselőhöz. Az ő gyermekük Klára és György, azaz dr. Suba György főorvos, Jászberény ismert és tisztelt orvosa, díszpolgára.

Amikor a Varga utcai nagy házat - négy nagy szoba, előszoba, nagy veranda, konyha, kamra fürdőszoba – vásárolta Magócs Mária együtt lakhatott a nagy család. Volt időszak, amikor 10-12 személyre kellett főzni, de nagy szeretetben tudtak egymáshoz alkalmazkodni.

A szerencse érzése nem tartott sokáig, mert nem tudták a vásárláskor, hogy a Surák-féle ház is – a Kossuth útihoz hasonlóan - a városrendezési terv szerint lebontásra van ítélve. Amikor a Varga utcai bérház építése közeledett, a Magócs, Suba, Misi család ingatlanát kisajátították. Dr. Suba György családjával önálló otthont alakított ki, a hölgyek pedig összeköltöztek egy másik házba. Magócs Mária ott élt haláláig Misi Évával és Misi Margittal, és velük lakott 1991-ben bekövetkezett haláláig Suba Lajos is.

Magócs Mária nyugdíjasként az utolsó pillanatig dolgozott, kézimunkázott, bár a szeme megromlott már. Horgolt terítőket, kendőket, sok apró dolgot, amit a széles rokonság használni tudott, a kisgyermekeknek örömet okozhatott vele.

Rendek szűcsmester régi hímzett mintáinak felkutatása, felhasználásának gondolata is megmaradt.  A régi subák, ködmönök felkutatása, a rajta lévő minták újra lerajzolása is törekvése volt. Ebben nagy segítségére volt Misi Éva, aki kiváló tehetséggel tudta a régi mintákat lerajzolni, majd áttervezni a kor igénye szerinti textíliákra. Így sikerült a jászhímzést, Rendek szűcs „kincsét” az unokáinak megmenteni.

Kiss Erika